3.

 

A két flotta úgy fénylett az űrben, mint az izgatott csillagködök; a fényes szikrák tucatjainak, százainak mindegyike állig felfegyverzett, halált osztó hadihajó volt. A közönséges űrben ütköztek meg egymással, mivel a fénysebesség fölött lehetetlen volt csatázni; és távol minden civilizált világtól, nehogy véletlenül a polgári lakosság essen áldozatul azoknak a hihetetlenül pusztító energiáknak, melyeket adott esetben egymásra szabadíthattak.

Régi nézeteltéréseket kellett rendezniük. Régi vitákat kellett dűlőre vinniük. A rovarik hajók zöld és kék csillogása élesen kivált a csillagfényes háttérből. A hatalmas flotta félkörben vette körül az óriás gyűrűs világot, melyen kölcsönös megállapodásuk alapján sor kerül a csata lebonyolítására.

A totamitek a közeli kisbolygóövezetben gyülekeztek; a kisebb hajók összebújtak a tekintélyt sugárzó parancsnoki hajók körül. Nagy sebességű rakétalövedékeikkel ők fognak elsőnek támadni, s ezt követően lép akcióba az impulzussugárral felszerelt vezérhajó.

Az űr e kicsiny sarkában egész világok lerombolására elég tűzerőt halmoztak föl, de a parancsnokok, miközben óvatosan helyezkedni próbáltak, csak egymást figyelték. Ha egyszer az ütközet hivatalosan is kezdetét vette, nehéz lesz, ha nem lehetetlen, hogy bármelyik fél is abbahagyja addig, amíg nem sikerül végleges megoldást találniuk.

A rovarik parancsnok átgondolta a kisbolygóövezetben elhelyezkedő ellenség helyzetét. A mozgó kőtömeg bonyolíthatta a stratégiát, s ő tudta, hogy ezzel számolnia kell a csatával kapcsolatos minden elgondolásában. Éppúgy, ahogy a totamiteknek sem volt tanácsos figyelmen kívül hagyniuk, hogy a rovarikok a gázóriás és annak holdjai közelében helyezkedtek el. Egyes hajók és harci alakzatok állandó helyzetváltoztatással próbáltak optimális előnyhöz jutni az ütközet megkezdésének pillanatára.

Hirtelen a rovarik flotta egy nyúlványa előrébb merészkedett az egyik nagyhold mellől. Egy csomó totamite rontott elő, lángcsóvát húzva maga után, hogy a Pálma néven ismert, két középpontú kört ábrázoló alakzatban vegyék körül őket. A fegyverek hirtelen annyi energiával itatták át a légüres teret, amely az adott pillanatban meghaladta a helyi nap energiáját.

Egyes hajók kiszabadultak vagy kiröppentek a tachyűrbe. Mások a modern hadviselés fegyverzetének erejétől elpárologtak: a rakétalövedék vagy az impulzussugár kiirtotta a legénységet, a teljes gépezetet, mindent, de annyira, hogy a pár száz évvel korábban még csak kevesek által elképzelt energiák atomokra vagy még annál is kisebb részekre bontották őket.

A rovarik parancsnok folytatta a támadást a gyűrűs világ és holdjai fedezékéből. Az egyik harci egység lecsapott a támadó szándékkal előrelopakodó totamite csoportra, de cserében őt is meglepte egy totamite csatahajó, amelynek sikerült olyan tökéletesen álcáznia magát, hogy nem lehetetett megkülönböztetni egy vándorló aszteroidától. Újabb totamite hajók tűntek fel, hogy hamarosan ők is elváltozzanak.

Hajók vesztek bele a romboló energia fénylő kitöréseibe, miközben mindkét vezérhajóról dühödt parancsok cikáztak, minthogy a két oldal igyekezett megfigyelni és előre kiszámítani az ellenfél stratégiáját. A hajók támadtak, majd visszavonultak, és újrarendezték a soraikat.

Az egyik nagyszabású hadműveletben a rovarik flotta két tucat leggyorsabb hajója, melyek az egész csata alatt semmi mást nem próbáltak, mint a kisbolygóövezet mögé kerülni, hátulról teljes erővel belerohantak a totamite tartalék sűrűjébe, s mielőtt azok még észrevették volna a katasztrófát, széles rendet vágtak benne.

A totamite parancsnok elképedve nézte, amint legjobb hajói sorrá fehéren izzó gázzá válnak. Elkeseredett dühvel nézett a vele azonos rangban álló ember őrjítően magabiztos arcába, és kifejezést adott mélységes rosszallásának.

Mire Wallace Hawkins fölnézett az izgalmas dámajátékból, amelybe a mindig nyugodt Kahei Shimodával bonyolódott bele, és felcsattant:

- Ti ketten ott, nem maradnátok nyugton?! Méltatlankodó fejcsóválással fordult vissza a táblához, piros korongjával óvatosan átugratott egy feketén, s az elcsípett követ egy bosszús kézmozdulattal le is söpörte a tábláról.

- Esküszöm, nem tudom, hogy ezek ketten miért nem tudnak halkan bánni a szimulátorral.

Shimoda arca úgy lebegett a tábla hozzá feléje eső része fölött, mint a telehold. Előbbre lökött egy fekete korongot, hogy megütköztesse Hawkins egyik korongjával.

- Belemelegedtek - mondta.

- Ugyan, csak egy ócska játék.

Tőlük jobbra, a csillagközi csatát szimuláló játék felől mind magasabbra csapott a zaj.

- Csalt! - kiabálta Iranaputra hangosan, s közben még hadonászott is hozzá. - Láttam, hogy azt a két tucat hajót kivitte a játékhatáron túlra!

- Képtelen állítás.

Wesley Chapell Follingston-Heath nyugalmazott ezredes elmerülten bámulta a szimulátor áttetsző kupoláját s benne a fényes iontok százait, melyek a legizgalmasabb szakaszba érkező csillagközi csatát ábrázolták abban a pillanatban, amikor az ellenfele gyalázatos erővel rácsapott a gombra, s ezzel megállította a játékot. Az ezredes hátradőlt a székében; ma is éppoly egyenes tartású, jóképű férfi volt, mint ifjúkorában, bár az arca ráncos volt, bajusza, kecskeszakálla és rövidre nyírt, göndör haja pedig erősen őszült.

Nemcsak higgadt önuralma dühítette föl ellenfelét, hanem az a tudat is, hogy valószínűleg igaza van. Ez nem gátolta meg az elszánt Iranaputrát abban, hogy ne akarja minden alkalommal megverni őt, még akkor is, ha csak egy nyugalmazott hulladék- és szemétégető felügyelő volt a Pandafia V-ről, Follingston-Heath pedig a Viktória Világszövetség keretében működő Királyi Lövészek tisztje volt. Amire Follingston-Heath előszeretettel szokta emlékeztetni barátait és alkalmi látogatóit.

Iranaputra nem tágított. Végtére is ez nem olyan volt, mintha valódi hajókkal harcolnának. Egy fél kontinens szemét- és hulladék-eltakarításának felügyelete vajon nem kíván meg jelentős szervezőtehetséget, ha talán kicsit más természetűt is? De azért jó nap volt az, amikor sikerült egy döntetlent kikényszerítenie Follingston-Heathszel szemben. Leginkább veszíteni szokott.

Most azonban, igen, most biztos volt benne, hogy ellenfele csalt.

- Aki egy idegent becsap, még magának tulajdoníthatja a győzelmet - jelentette ki fennhangon, ujjával megfenyegetve a nála sokkal magasabb Follingston-Heatht -, de aki a barátait csapja be, az sohasem juthat el a Nirvánába. Buddha tanításai, hatvanharmadik könyv.

- Szamárság, Victor!

Follingston-Heath ellenfelének megvolt az a jó szokása, hogy csömörlésig idézte a régi írásokat, szent iratokat. A Woneapenigong Tófalva nyugdíjastelepén mindenki gyanította; hogy Iranaputra aforizmái tudományos szempontból a legjobb esetben is kétes forrásokból származnak. Ezt azonban nehéz lett volna bebizonyítani, mivel a többieknek általában halvány sejtelmük sem volt róla, hogy miről beszél.

Iranaputra Follingston-Heath mellett még alacsonyabbnak látszott. Karcsú, izmos, sötét bőrű férfi volt, bár közel sem olyan sötét, mint ellenfele. Mina csinosnak találta, de mindenki tudta, hogy Mina Gelmannnak nincs ízlése. Neki mindenki tetszett. A telep nyugdíjas férfiai közül sokan irigyelték Iranaputrát egyenes szálú, fekete hajáért, amely csak kétoldalt, a halántékánál kezdett őszülni alig észrevehetően. A nő tudta, hogy a jó géneknek köszönhette ezeket a hajhagymákat. Ráadásul vállig érőre növesztette, dacolva a telep hajápolásra vonatkozó rendelkezéseivel. Iranaputra a szüntelen kis lázadásokban érezte csak, hogy él.

Fölpattant a székéből, és széles taglejtések kíséretében tovább szónokolt az egykedvű Follingston-Heathnek; ezalatt ingerültsége tárgya kezét az ölében összekulcsolva vérlázítóan mosolygott: Mint rendesen, Follingston-Heath kifogástalanul volt felöltözve a Viktória Liga szolgálaton kívüli, színjátszó anyagból készült, olajzöld, minden hivalkodó díszétől megfosztott egyenruhájában. Az álgombok meg-megvillantak a kellemes megvilágításban, a félmagas gallér pedig mereven állt a nyakszirtnél, de úgy, hogy a felső pereme tökéletesen egyvonalban legyen FH legalsó, fehér hajfürtjeivel.

Így szeretett öltözni a derék nyugalmazott tiszt, mert, mint szívesen mondogatta a viselkedésén és beszédmódján megütköző alkalmi látogatóknak, így valósággal beleolvad az erdő fái közé, amikor a közeli tó partján üldögélve figyeli az őzeket, jávorszarvasokat és a környező erdőkben nyüzsgő apróbb vadakat.

Ezzel ellentétben Iranaputra egyszerű, sárgásfehér muszlinutánzatból készült, nyitott gallérú inget és pantallót viselt. Szerette jó melegen tartani a lakását, és ha elment otthonról, szívesen vett föl még egy zakót. Itt, New York tartomány északi részén hidegebb volt, mint Pandalián, a szülőbolygóján, ugyanakkor kellemesen száraz volt az éghajlat.

A két ember folytatta a vitát, ami arra késztette Hawkinst, hogy másodszor is rájuk kiáltson. Ekkor azonban Shimoda vaskos ujjaival megfogta barátja csuklóját. Statisztikus lévén egész életében számokkal dolgozott. Tíz éve jutott özvegységre, két gyermeke és számos unokája boldogan foglalkoztak a maguk csip-csup ügyeivel a Yushu V-ön, abban a biztos tudatban, hogy a nagypapa elégedetten tölti nyugdíjas éveit az öreg Földön. Ők is számokkal foglalkoztak, ami arra késztette Iranaputrát, hogy többször is megjegyezze, miszerint létezik egy mindeddig tudomásul nem vett, a matematikáért felelős gén.

Shimoda mosolyogva fogadta a tréfákat is, mint jóformán minden egyebet. Tekintélyes derékbősége a saját személyes választását tükrözte, hiszen voltak gyógyszerek, melyek segítségével megszabadulhatott volna fölös kilóitól. Ő úgy döntött, nem veszi igénybe ezeket, mivel meg van elégedve - ahogy ő fogalmazta - "kibővített életképesség"-ével. A szumo iránti életre szóló szenvedélyéről nem is beszélve.

Fiatal korában ráadásul hivatásos birkózó volt, de soha nem jutott feljebb a helyi félprofi ligáknál. Mindazonáltal még most is tartotta a formáját… vagy a formátlanságát, attól függően, hogy ki milyen kulturális nézőpontból figyeli. Statisztikus létére fura szenvedélynek tűnhetett, de a ringben alkalma nyílt rá, hogy a munkahelyén kívül engedjen szabad utat minden frusztrációjának, és ennek hosszú éveken át nagy hasznát vette.

Száznyolcvanas termetével többet nyomott, mint Iranaputra és Hawkins együttvéve. Tar koponyájával és sápadt arcával két lábon járó óriás biliárdgolyóhoz hasonlított. Étvágya nagy kihívást jelentett Woneapenigong Tófalva konyhaszemélyzete számára, amelynek más különlegességek tetejében arról is meg kellett győződnie mindig, hogy van-e elegendő ragacsos rizs, amit Shimoda bármikor bekaphat. Woneapenigong "B" kategóriájú nyugdíjasfalu volt - nem csúcsminőségű, de az átlagnál jobb -, és a személyzet szívesen büszkélkedett az elégedett ügyfelekkel. Shimoda mindazonáltal gyógyszert szedett, hogy megelőzze az esetleges érelmeszesedésből és az ezzel összefüggő betegségekből származó komplikációkat.

Soha senki nem látta izgatottnak. Türelme bámulatos volt, és nagy teste ellenére még egyszer sem kapott gutaütést. Folytatta a szumózást, bár hogy ezt megtehesse, rendszeresen el kellett látogatnia a helyi fővárosba, amely Albanyban volt; hogy súly- és korcsoportjának megfelelő ellenfelet találjon magának. Egyikük, egy valódi hivatásos, óvatosan bánt vele, a többieknek pedig, lévén tehetséges amatőrök, a sport hasznos elfoglaltságot jelentett.

Nyilván ő sem volt kevésbé egészséges, mint a könnyen izgalomba jövő Iranaputra vagy az örökké morcos Hawkins. Ez utóbbi lelki egyensúlya érdekében Shimoda olykor megengedte ellenfelének és barátjának, hogy megverje a dámajátékban, de ez nem fordult elő sűrűn. Nem mintha Hawkins rossz játékos lett volna: egyszerűen türelmetlen volt, dühödt csalódottságában túl gyakran mozgatta meg a figurákat, s közben perverz módon még azt is elfelejtette, amit tudott. Hawkins nem volt boldog ember.

Akárcsak Gelmann, ő is született földlakó volt, Baltimore egyik szegénynegyedében látta meg a napvilágot. Mindnyájuk közül neki kellett a legrövidebb utat megtennie, hogy nyugalomba vonulhasson. Negyvenévi helybéli munkája szolgált szarkazmusa forrásául, melynek élét még a legjobb barátai is csak ritkán tudták tompítani. Mások spóroltak, hogy nyugdíjas éveiket majd a Földön tölthessék el, Wallace Hawkins ezzel szemben nem engedhette meg magának, hogy máshol vonuljon vissza.

- Egyébként is minek izgassam magam? - szokta mondogatni. - Nem ez a legjobb hely?

A barátai sajnálták.

Hawkins egész életét a Parkszolgálatnál töltötte el: ott volt az Amazonas újratelepítésénél, ott, amikor a Himaláját ismét alkalmassá tették, hogy növényzet fejlődhessen rajta, a Nagy-korallzátony megtisztításánál, amikor elégették a szibériai sztyeppét mérgező hulladékokat, és amikor újra hatalmas csordákkal népesítették be Afrikát. Mindenütt ott volt, és miközben koszos helyeket tisztává varázsolt, hogy fogadhassák a látogatókat és a nyugdíjasokat, többet látott a bolygóból, mint a leggazdagabb turisták. Szakavatott irányítása nyomsáp kinyíltak a virágok és a korallok, a föld kizöldült, a vizek kékké váltak.

Wallace Hawkinsnak több természeti szépség megteremtésében volt része, mint a legtöbb emberi lénynek, és az eredmény elkeserítette.

Utálta az egészet: az olívzölden fluoreszkáló Irrawaddyt, a csillogó Andokat, a szélfújta, bölények taposta nagy síkságokat és a Karib-tenger frissen őseredetivé tett korallzátonyait. Nyilvánosan többször is kijelentette, hogy ha tehetné, bulldózerrel menne végig az" egészen. Nem a bolygó vagy a természeti világ iránti szeretetből vett részt az ökológiai feltámadásban, hanem mert ennél jobb munkát nem kaphatott, hogy be tudja fejezni a tanulmányait, utána meg évtizedeken át nem mert tőle megszabadulni, nehogy elveszítse értékessé váló rangidősségét.

Nem mintha rosszul tűrte volna a piszkot, vagy hogy álló nap mindentől elzárt területeken, súlyos felszereléssel és erős vegyszerekkel kell dolgoznia. Ha morogva is, de szép utat tett meg egy hosszú, tiszteletre méltó pályán. Meg se nősült, bár sok hölgybarátja volt, különösen a korai években. Ezen sem a barátai, sem az ellenségei nem lepődtek meg. Mindenki, aki ismerte, tudta, hogy Wallace Hawkins olyan ember, akivel lehetetlenség együtt élni.

Amikor pályája véget ért, nyugdíjba vonult. A Földön - nem mintha elsősorban ezt választotta volna, hanem mert Shimodával vagy Follingston-Heathszel ellentétben nem engedhette meg magának, hogy máshová menjen. Felső-New York tartományt választotta, mert hűvös volt, és viszonylag olcsó, s neki már épp elege volt a forró nedves helyekből, ahol oly sokat kínlódott az elmúlt évek alatt. Ráadásul ezt a helyet a bolygó tájkertészei sem igen látogatták. A tó, a fák, a hegyek mind ugyanúgy álltak, ahogy évezredek óta, emberkéztől nem érintve, ennélfogva nem volt szükségük az ember jó szándékú kozmetikai beavatkozásaira sem.

Hawkins gyűlölte azt, amivé a Föld vált, s hogy neki is része volt abban, hogy ez így történt.

- A földlakók valaha kemény emberek voltak emlékeztette barátait, valahányszor csak alkalma nyílt rá… és néha akkor is, amikor nem volt rá alkalom.

Mi népesítettük be a világokat. Mi küldtünk embereket mindenfelé a pokolba, és azok mentek is, pedig nem volt más erőforrásuk, mint amit ez a kicsi, önmagát megrontó bolygó adhatott. Az összes liga, szövetség és független állam itt született. Most csak egy ócska kirándulóhely, meg a vén trotlik lakhelye vagyunk, ahová eljöhetnek az emberek a szájukat tátani, lófrálni meg a munkától visszavonulva éldegélni. Szundivilág.

- Annak is kell lennie - válaszolta ilyenkor Shimoda. - Az csak természetes, hogy a fejlődés és terjeszkedés olyan külső világokról indul el és gyűrűzik tovább, melyekre az utóbbi időben, frissen telepítettek életet, energiát és új eszméket. Huszonnégy világ van az Első Szövetségi Államszövetségben, tizenöt a Keiretsuban és hét még a jó öreg Szövetséges Nemzetek Ligájában is. A Föld nem versenyezhet velük, ne is próbálja meg. Ha heves vitára kerülne sor, nem tudna bátran szembeszállni egy Pandalig-féle erős függetlennel, még kevésbé valamelyik ligával, és nincs is rá szüksége.

- Igen, tudom - hangzott erre Hawkins válasza. Éppen ez zavar engem. Nemcsak hogy felemésztettük az összes erőforrásunkat, de exportáltuk minden határozottságunkat is. No, de legalább itt vannak nekem maguk. Maguk se valami nagy szám, de a többségnél azért valamivel jobbak.

Shimoda, Gelmann, Follingston-Heath és Iranaputra elfogadták Hawkins kétélű bókjait, és elengedték a fülük mellett a sértéseit, mert úgy gondolták, megértik őt, és tudják, honnan ered bősz haragja és csalódott kielégületlensége. De legfőképpen sajnálták, mert Woneapenigong Tófalva nem sok más lakója tudott vele mit kezdeni. Ők békességet és megelégedést keresve vonultak nyugdíjba, Wallace Hawkins pedig maga volt az epés tiltakozás.

Továbbá elég tűrhető dámajátékos is, mint Shimoda felfedezte. Nem klasszis, de az átlagnál jobb. A szumo sajnálatosan hidegen hagyta.

- Mintha azt lesném, hogy válnak le jégtömbök a jéghegyekről - mordult fel egyszer, amikor megkérdezték, mi a véleménye erről a sportról.

Follingston-Heath megigazította remekbe szabott monokliját, melyet nemcsak azért hordott, hogy jobban lásson a jobb szemére (sebészeti úton nem lehetett rajta segíteni), hanem egyszerű szimpátiából is. Egy szupervékony, erős huzal vezetett a monokli egyik sarkából a gallérja fonákjára csíptetett elemhez. Ez az eszköz nemcsak a rendes látását élesítette, de éjjel is észrevehetően jobban látott vele, és nyolcszoros nagyításig lehetett beállítani.

E pillanatban Iranaputrát vette célba, aki a játék gömbboltozata fölé hajolva állt, s oly erőteljesen ingatta ujját a nyugalmazott katonára, hogy Follington-Heath már attól félt, az ujj elszabadul, és telibe találja a mellkasát. Keze alatt a kupola elsötétült, a szimulált csatahajók emlékképekké foszlottak, mintha soha nem is léteztek volna.

Mint ahogy persze nem is léteztek, legföljebb elvont játékbeli szereplőkként. Ilyen méretű hajóhadak megépítése és fenntartása gyakorlatilag kivihetetlen volt. Ugyanígy a totamitek és a rovarikok is a két ember saját képzeletéből születtek meg, és csak azért varázsolták őket elő, hogy egy példátlanul nagyszabású csillagközi csatában megütközhessenek egymással.

Mina Gelmann kiült az egyik oldalra, s míg figyelte a két vitatkozót, térdére támasztott vázlattömbjében könnyed ceruzavonásokkal próbálta elkapni az összeütközés lényegét. Nem a képzeletbeli hadiflottákét, hanem a két barátjáét. Munka közben torokhangon dudorászott magában.

Előrehaladott kora ellenére is igen vonzó nő volt, kicsi, ép és egészséges testű. Soha nem múlhatott el egy hét, hogy ne kapott volna ajánlatot a telep valamelyik nőtlen férfilakójától. Ezért határozott úgy, hogy csatlakozik Shimoda, Iranaputra, Follingston-Heath és Hawkins társaságához. Hozzá hasonlóan ők is egyedülállóak voltak, mégis barátként néztek rá, s nem úgy, mint akit feleségül kellene venni vagy meg kellene hódítani. Társaságuk pajzsként védte ki a máskülönben bosszantóan kitartó és kéretlen udvarlók ostromát. Hálásan fogadta a felkínált barátságot és védelmet.

Nem mintha bármi kifogása lett volna a férfiak ellen, ahogy azt többször is bizonygatta. Egyszerűen nem igényelt állandó társat. Az alkalmi, romantikus találkákban, gyakran akár a telep fiatalabb látogatóival is, nem talált kivetnivalót.

A ceruza villogva táncolt a kezében. Ha tetszett az eredmény, később elrakta a gyűjteményébe. Mérsékelten rutinos művész volt, ami segített megkönnyíteni az útját nem a képzőművészeti karrier, hanem a robotikán belüli pálya felé. Művészi lelke leginkább a haja színében talált kifejeződési lehetőséget: hetenként változtatta. Jelenleg felvillanyozóan vöröses-narancssárga volt, amivel úgy nézett ki, mint egy tartójáról elszabadult fogadalmi gyertya.

Barátai bátorították a rajzolásra, és nemcsak azért, mert az eredmény mindig érdekes, sőt meghökkentő volt, de azért is, mert ilyenkor csendben maradt. Ha Mina Gelmann-nak volt egyáltalán hibája, csak annyi; hogy állandóan kéretlen tanácsokat osztogatott, bármiről lett légyen is szó. Kedves volt, gondoskodó, érdeklődő, gondolatgazdag és anyáskodó. E tehetsége következtében simán el tudta érni, hogy egy felnőtt férfi egy órán belül üvöltve rohanjon ki a szobából, Mina őszinte elképedésére. Iszonyatosan aranyos nő volt. Az ember semmi mást nem tudott tenni a jelenlétében, csak figyelni, figyelni, mosolyogni, bólogatni, megint figyelni, és ha a jó modor nagy nehezen lehetővé tette, villámgyorsan, halk nyöszörgés közepette elszelelni.

Amikor nyugdíjba ment, hálás és megkönnyebbült kollégái egy a Földre szóló, kifizetett jegyet nyújtottak át neki. Csak egyet, mert Mina Gelmann három férjet élt túl.

Még Hawkinsszal is jól kijött, aki pedig bármilyen demagóg alakot túl tudott beszélni, sőt kiabálni, de ennek az asszonynak az ernyedetlen törődésétől teljesen összezavarodott. Az asszony változatlan kedvessége az ő sértései és csípős megjegyzései fényében rendszerint disszonáns morgássá szelídítették handabandázását.

Szumójának és Zen-gyakorlatának köszönhetően Shimoda a legtöbbűknél tovább tudta elviselni a nőt, bár ha túl sokáig időzött a társaságában, bal szemöldöke időnként észrevehető rángásokra lett hajlamos. Follingston-Heath egész egyszerűen kikapcsolt belőle, ahogy a jó katona el tudja hangolni a csatatér zaját. Az asszony tudta, mikor nem vesz róla tudomást a férfi, de ez nem számított. Csak az számított, hogy meg tudta teremteni a figyelés látszatát.

Iranaputrának volt a legnehezebb; gyakran keresett menedéket Shimoda terjedelmes vagy FH magasra nyúlt háta mögött. .

De azért Mina leginkább olyan stabilizáló hatással volt a négy férfira, mint amilyen stabilizáló hatással egy egytonnás nedves beton lett volna egy négyes lepkefogatra.

- Ejnye, ejnye! - emelkedett fel a nő a székéről, s elindult a játékkupola felé. Intő szavának hangjára Hawkins összébb kuporodott ültében, Shimoda arcán pedig megjelent a "szemlélődő Buddha" - kifejezés.

Follingston-Heath és Iranaputra számára nem volt menekvés. Follingston-Heath a monokliját kezdte babrálni, Iranaputra pedig bősz tekintettel nézett szét maga körül. De a verandára nyíló ajtót a nap folyamán feltámadt szél miatt becsukták, s az, hogy nyíltan kimeneküljön a pihenőszobából, udvariatlanság lett volna. Megirigyelte a kinti etetőn hintázó kék szajkót szárnyas szabadságáért.

- Most hagyják abba a harcot, és mondják meg, mi a véleményük erről!

És feltartotta a vázlatot, melyen épp most dolgozott.

Follingston-Heath alig észrevehető, megkönnyebbült sóhajt engedett meg magának. Lehet, hogy mégsem kapnak ma kioktatást a szavakban megnyilvánuló összetűzés egészségre ártalmas hatásairól. Hálásan összpontosított a rajzra.

- Ezek mi vagyunk! Vic és én. Azt hittem - pillantott fel a nőre -, hogy valamelyik fogalmi vázlatrajzán dolgozik.

- Nem töltöm minden percemet sémák ábrázolásával - emlékeztette a nő. - Más dolgokat is tudok rajzolni.

- De még mennyire, hogy tud! Igaz-e, Vic, öreg cimbora?

Iranaputra gyilkos szemeket meresztett barátjára és ellenfelére, majd kényszeredett mosollyal fordult a rajz felé.

- Ó, igen, nagyon is! - Megállás nélkül simogatta fekete haját; olyan ideges mozdulat volt ez, amin képtelen volt úrrá lenni. - Igen, látom. Wesley van rajta meg én, ahogy harcolunk.

- Azt hiszem, egész jól vissza tudtam adni a kedélyállapotukat - mosolygott Gelmann, majd ujját végigfuttatta a rajzon. - Nézze csak, Victor, hogy látszik a rajzomon, ahogy a nyakán kidagadnak az erek!

Iranaputra kényszert érzett rá, hogy megjegyzést tegyen a megfigyelés pontosságára.

- Ez azért el van túlozva, Mina. Biztos, hogy nem voltam ilyen dühös.

- Abban a pillanatban ilyen volt.

- Én pedig nem vagyok ilyen gőgös - nézett a képre összehúzott szemöldökkel Follingston-Heath.

- Huh! Egy szikra szerénység sincs magában, Wesley! Szégyellhetné magát, amiért ilyen csúnyán kötekedett Victorral.

- Én nem kötekedtem vele. - Follingston-Heath érezte, hogy emelkedik a vérnyomása. - Ő vádolt engem csalással.

- Mert csalt - erősködött Iranaputra, de már korántsem olyan magabiztosan. Gelmann jelenlétében valahogy veszített az ember az elszántságából. Az asszony, mint valami óriás, érzelemdús porszívó, valósággal beszippantotta az elszántságot, majd átalakította, és a segítőkész törődés álruhájában visszafújta az emberre.

- Ne legyen ilyen, Vidor!

A férfi összerándult. Magabiztos, a hetvenes évei elején járó férfiú, aki hosszú éveken át alkalmazottak százai fölött gyakorolt ellenőrzést, és íme, ettől a nőtől összerándult. Olyan készség volt ez, amin csak álmélkodni lehetett.

Shimoda megalkotott egy elméletet, mely szerint a Gelmann-féle nőknek van egy hatodik érzékük, vagy a koncentrált anyai energia szálaiból font valamiféle szervük, melyet mint lobbanékony tengeri férgek méreggel telített csalánszerveiket, hirtelen kilöktek, s egy szóval vagy mozdulattal elkábították a hatósugarukba került embert.

Iranaputra mindig felismerte, ha vereséget szenvedett. - Tudom, tudom - motyogta, s nem nézett a nőre. - Nem kéne annyira komolyan vennem, hisz csak játék, és egyébként is árt a vérnyomásomnak. Tudom.

- Nem értem, miért beszél úgy, mintha én nyaggatnám, hogy ismerje be.

- Bocsánatot kérek.

Iranaputra a legszívesebben üvöltött volna. Follingston-Heath, igaz barátságról téve bizonyságot, a megmentésére sietett.

- Nem csaltam, de a jó barátság kedvéért tekintsük döntetlennek a küzdelmet. Mit szól hozzá, öregem? - No lám, miért is ne? - mosolyodott el halványan Iranaputra.

- Na, hát nem jobb így? - tette fel a költői kérdést Gelmann, amire a két férfi jobbnak látta nem válaszolni.

- Megnézhetjük a képet? - mutatott Follingston-Heath a rajzra.

- Hát hogyne, Wesley.

És átnyújtotta a vázlatfüzetet.

- Egyedül? - A derék ezredes mindent elkövetett, hogy a hangján ne érződjék a reménykedő kétségbeesés. - Ha a bírálat perceiben jelen van a művész, az könnyen befolyásolhatja a szemlélőt.

- Ne hízelegjen, Wesley. Tudom, hogy éppoly nagy gyakorlata van a diplomáciában, mint más taktikákban.

- Ne haragudjon. Ilyen a természetem.

Az asszonyra mosolygott, majd a rajz fölé hajló barátaihoz fordult:

- Látják, mit művelt az én markáns és nemes vonalú állammal?

Iran kétkedő pillantása megállapodott a papírlapon:

- Nincs ezen semmi markáns vagy nemes vonás, barátom. Csak olyan áll ez is, mint mindenki másé.

- A, igen, de látja, hogy csinálta itt ezt az árnyékolást? És itt, a nyakon?

Gelmann arrébb ment, mialatt Follingston-Heath beszélt, és ezalatt a másik két férfi kicsit megpihenhetett.

A kép tulajdonképpen nem volt rossz, ezt Iranaputrának is el kellett ismernie. Még a játékkupolát is sikerült egy elegáns vonallal érzékeltetni.

A nő közeledtére Hawkins megpróbált visszahúzódni önmagába, azt kívánva, bárcsak a lakásában lenne, míg Shimoda, szemét a játékra szegezve, nyugodtan nézett sorsa elébe.

A nő, kezét a háta mögött összekulcsolva, megállt, és a dámajáték táblájára bámult.

- Dámáznak?

Az egyik legkevésbé megnyerő tulajdonsága volt, hogy előszeretettel állapított meg magától értetődő dolgokat. Hawkins ismerte ezt a tulajdonságát.

- Nem, Mina - mondta. - Jelképesen újrarendezzük a téridő folytonosságot.

- Nahát, Wallace.

A férfi megrettent attól, hogy a nő játékosan bele talál borzolni a hajába. Nem szerette, ha csúnyácska, szürkésbarna hajába - játékosan vagy másként - beleborzolnak. A kopaszra borotvált Shimoda persze érzéketlen volt az ilyen csintalanságokra. Ámbár tudni lehetett, hogy az asszony időnként biztatóan megpaskolja a kobakját.

- Mindig csúfolódik - beszélt tovább a nő. - De látom, hogy megint Kahei fog nyerni, mint rendesen. - Nem mindig én nyerek - szólt Shimoda békésen.

- Most jól megy a játék, ennyi az egész. - Ellenfelére nézett. - Wal mindig nagy iramot diktál. Néha előnyére szolgál, de van, hogy sikerül jól megítélnem a helyzetet. De miért mondom el mindezt, amikor úgyis tudja? - kérdezte, és kacsintott hozzá.

- Feladom - billentette félre a fejét kiszámított mozdulattal Mina. - Maguk, férfiak, mindig ilyen beismerésekkel jönnek nekem. Nem tudom, miért. Hallottak valami újabbat az őrült gépek viselt dolgairól?

- Nem - dőlt hátra lemondóan Hawkins. A Shimodával kezdett dámajátszmáját elérte a Gelmann-féle pangás. Addig nem is lehet folytatni, amíg el nem megy a nő. Majd akkor visszaáll a normális életrend. Maga sem?

De hiába volt a csípős gúny, ahogy máskor, úgy most sem hatott Minára.

- Hát, ha már megkérdezte, bizony vannak hírek a Candomble Ligáról. Tudják, milyenek ott az emberek. Azzal a fura vallásukkal…

- Jól érzik magukat.

Hawkins maga sem értette, miért érzett váratlanul késztetést rá, hogy védelmébe vegye a távoli Candomble-on érvényes hitelveket.

- Hedonisták, mind, ahányan vannak. Felelőtlen társaság. Mindenesetre úgy látszik, hogy a számtalan vakációjuk közül az egyiket az Amado III-on akarták befejezni, amikor az időjárás-szabályozó szerkezetet ellenőrző berendezés egyszer csak kikapcsolta magát, és elindult, hogy becserkéssze ama bizonyos mitikus emberfölötti értelmes lényt. A dolognak az lett a legészrevehetőbb következménye, hogy a beprogramozás nélkül maradt nagy esőztető hat centiméteres havat produkált. El tudják képzelni? Láttak már valaha képeket a candomble-i világokról? Mind trópusi, de legalább is meleg éghajlatú.

Úgyhogy ott futkároztak vacogva azokban a nevetséges csupa pántból és átlátszó anyagból készült ruhácskáikban, amelyeket úgy szeretnek ott a nők.

Hawkins szemében megjelent egy halvány kis csillogás. Látott már képeket a híres candomble-ie fesztiválokról. Tényleg nagyon kevés holmi volt rajtuk. Hawkins öreg volt, de halott nem, és az emlékezetével sem volt semmi baj.

Gelmann azzal folytatta az elromlott robotok témáját, hogy miért nem építettek beléjük, mint régen, optikai áramköröket, de Hawkins feje addigra már tele volt a hiányosan öltözött ifjú hölgyek képével. A rázúdított szóáradat azonban végül csak elkergette őket.

- Az ember azt hinné, hogy manapság van olyan fiatalember; aki meg tudja javítani ezeket a masinákat, aki megtalálja a baj gyökerét, de nem, ezek a maflák azt se tudják, hol fogjanak hozzá.

- Mindnyájan tudjuk, hogy a maga szakterülete épp a robotika volt, Mina - szólalt meg béketűrő hangon Shimoda. - Jó lenne, ha igénybe vennék a segítségét.

- Én tudnám, hogy mit tegyek! - erősködött a nő. - De legalábbis azt, hogy hol kezdjek hozzá.

- Felvetődött-e magában - kérdezte ünnepélyes komolysággal Hawkins -, hogy ha a szövetség és a Keiretsu és az Eeck és a Viktória Liga legeslegjobb kibernetikusai nem tudtak rájönni, mi lehet a probléma, talán még magának sem fog sikerülni?

- Nem - válaszolta pajzán vidámsággal a nő. - Én más nézőpontból látom a dolgokat. Több tapasztalatom van. És bocsássa meg, hogy ezt mondom, de mindig is sajátos viszonyban álltam azokkal a gépekkel, amelyeken dolgoztam.

Na persze - gondolta Hawkins. - Biztosan olyan rettegésben tartottad őket, hogy jobbnak látták, ha meghúzzák magukat, és szép rendesen működnek.

- Csak arra gondolok, hogy ha esélyt adnának rá, tudnék segíteni - állította Mina. - Végtére is egy személyben voltam tervező és műszaki szakember.

- Nem akarja fölajánlani szolgálatait a Manhattan környéki Parkszolgálatnak? - javasolta Hawkins. Nekik is hasonló gondjaik vannak, nincsenek messze, és biztosan el lennének ragadtatva az együttműködési ajánlatától.

- Túl egyszerű probléma - rázta a fejét az asszony. Mindnyájan tudták, mi történt a Manhattan Park-ban. Az AI-vezérlésű buszok, melyek körbevitték az embereket a szigeten, idegen értelem után kutatva minden irányba szétszéledtek, s vadul száguldoztak olyan sugárutakon és utcákon, melyek nem is szerepeltek a programjukban, halálra rémítve a gyalogtúrán részt vevő látogatókat.

- Ha a problémának akarja szentelni a szakértelmét - tette hozzá Shimoda -, miért nem próbál megjavítani valamit, ami fontos, például a zenei rendszerünket?

Woneapeningong Tófalvának volt egy központi zenetára. Bármelyik lakásból meg lehetett hívni minden elképzelhető zeneféleséget: klasszikust, könnyűt, népit, modernet, sőt, ki-ki a saját ízlése szerint akár még keverhette és párosíthatta is őket. Egy adag Beethoven Piafhoz, például vagy Dastaru-vokálok klasszikus Elvis-számhoz.

Utóbb azonban a rendszert felügyelő AI-egység a maga szája íze szerint kezdte programozni a zenét, miközben ideje java részét azzal töltötte, hogy valahol másutt magasabb rendű értelem után koslatott. A nyugdíjasoknak így egész ciklusokon keresztül roppant unalmas programokat kellett végigszenvedniük, mialatt az egység a maga kutatásával volt elfoglalva. Miután ezt nem tekintették súlyos problémának, mindig lekerült a helybéli, túlterhelt szerelő javítási listájának a végére. Végül is, ha az ember nem törődött azzal, hogy mit játszik az egység, a szobai hangszórót mindig kikapcsolhatta.

Nem volt életbe vágóan fontos szolgálat, de azért hiányzott.

- Igen - helyeselt hirtelen támadt lelkesedéssel Hawkins -, ha ez ilyen egyszerű probléma, akkor miért nem javítja meg a rendszert?

Mina nem sértődött meg a férfi hangnemétől. Soha nem sértődött és nem haragudott meg semmiért. Őrjítő volt.

- Meg tudnám javítani. De nem jutok hozzá a felszerelésekhez. Nincs másom, csak ezek. - És fölmutatta a tökéletesen manikűrözött ujjait. - Joseph nem engedi, hogy használjam a szerszámait. Attól fél, hogy ha odaenged valamelyik AI-szerkezeti egységhez és netalán elszúrok valamit, öt fogják okolni érte. Tudja, milyen érzékenyek az AI-egységek. Rendkívül ingatag kedélyűek.

- Különösen az utóbbi időben - jegyezte meg Shimoda.

- Látták valaha, hogy az a majd megmondtam, milyen Hatteras engedett volna dolgozni bármivel is? Az említett személy Woneapenigong Tófalva telepvezetője volt.

- Nem - ismerte el Shimoda. - Nagyon óvatos ember: És nagyon ideges.

Gelmanntól mindenki ideges lesz, ezt ő is tudta. A faluvezető jó eséllyel kaphatott volna tőle egy szívkoszorút.

- Milyen igaz.

A nő elfordult és elindult vissza, a játékkupola felé, hogy visszaszerezze a rajzmappáját.

Hawkins felsóhajtott, szórakozottan végignézett az előtte lévő táblán, és az egyik követ egy hellyel előbbre tolta. Ezzel is sikerült pár másodpercet agyonütni. Így teltek a napjai: evéssel, alvással, beszélgetéssel, az idő múlatásával. Lehetett mégoly kellemes hely, de mégis csak erre való volt Woneapeningong Tófalva. Nem talált örömet a rutinos időgyilkolásban.

S noha tudta, hogy túlzsúfoltak és szennyezettek voltak, s eltűnt belőlük minden izgalom, nagyon vágyott a Föld egykori nagyvárosainak lármája és zűrzavara után.